Tenenbaum, a háziátok
A Tenenbaum, a háziátok Wes Anderson életművének talán legkönnyebben befogadható darabja. Egy abszurd családi melodráma közösségépítő mondanivalóval fűszerezve.
A Tenenbaum, a háziátok Wes Anderson életművének egyik legfontosabb és talán legkönnyebben befogadható darabja. A rendező filmről-filmre haladva alakította ki sajátos fantáziavilágát és látásmódját, s minden alkalommal egyre távolabb és távolabb került a valóságtól. Jelen alkotás a mezsgye Wes Anderson munkásságában, hiszen itt még egyensúlyban áll a valóság és a mesevilág, a későbbiekben azonban előbbi olyannyira háttérbe szorul majd, hogy legújabb filmjében, a Grand Budapest Hotelben a direktor szinte teljesen el is szakad tőle. A wes andersoni stílus mindenesetre nagyon könnyen felismerhető, a mesébe illő színvilágáról, a komolytalan, abszurd karaktereiről, a 60-as évekbe illő zenéjéről és az egyedi, főleg szimmetriára épülő beállításairól.
A Tenenbaum, a háziátok egy abszurd családi melodráma irreális karakterekkel. Viselkedésében és külcsínében mindenki komolytalan és vicces, de a drámai fordulópontokból igazi szomorúság fakad, s pillanatok alatt alakulnak át a szereplők mély érzelmeket közvetítő, valódi személyiségekké. A film főszereplője, Royal Tenenbaum (Gene Hackman) feleségét megcsalja, gyerekeinek élete nem érdekli, mindig mindent a legegyszerűbben, a legkevesebb befektetett erőfeszítéssel próbál megoldani. Rengeteg rossz tulajdonsága ellenére nem lehet rá haragudni, mert a rendező hatalmas óvatossággal, humorral, lazasággal, kedvességgel mutatja be. A valóságban egy ilyen embert megvetnénk és elítélnénk, de nem egy Wes Anderson filmben.
Itt minden karakter karikatúra. Kevés zseni születik, de ebbe a családba egyből három is, és ha ez nem lenne elég, még a szomszéd gyerek is isteni tehetséggel bír. Ches (Ben Stiller) profi üzletember, Richie (Luke Wilson) páratlan teniszcsillag, Margot (Gwyneth Paltrow) elismert drámaíró, Eli (Owen Wilson) sikeres regényíró. Mindannyian nagyszerű karrier előtt álltak, de szüleik válása miatt megszakadt a fejlődésük. Korán fel kellett nőniük, mindeközben eltávolodtak egymástól és útjaik is külön váltak. Ugyanakkor a széthullás traumáját még idősebb korukban sem tudták feldolgozni, s úgy érzik, problémáikat csak a család újraegyesítésével oldhatják meg. Így mindannyian visszatérnek régi otthonukba, hogy helyre hozzanak mindent, ami a váláskor elromlott.
Wes Anderson a Tenenbaum, a háziátkon keresztül több hétköznapi problémakört is kitárgyal. Foglalkozik a szülő és gyermek között kialakuló generációs problémákkal, az édes, illetve a fogadott gyermekhez való kötődés leheletnyi különbségeivel és persze a válás okozta traumával. Ezeket a témákat már sok film feldolgozta – gondoljunk csak az idei Oscar-jelölt Sráckorra – de a Tenenbaum, a háziátok mégis tud egyedi lenni. Wes Anderson teljesen összemossa a felnőttek és a gyerekek világát, lényegében a felnőtteken keresztül mutatja be a gyerekek szemszögét. A fiatal korban hordott ruhák jellegzetes darabjait a szereplők még idősebb korukban is viselik, ezzel őrizve meg azt az időszakot, amikor még minden rendben volt életükben. S hogy miért lényeges az anyához való visszatérés? Ahogy a gyereknek az anya jelenti az első számú védelmet, úgy a film gyermeklelkű szereplőinek is haza kellett vinniük a problémáikat. Mert amikkel egyedül nem tudtak megbirkózni, azt édesanyjuk oldalán, családként, közös erővel le tudták győzni.
Az ember életében kevés dolog tölt be olyan fontos szerepet, mint a család. Egy ilyen mikroközösséget hatalmas erők tartanak össze. Szülők és gyerekeik, illetve a testvérek egy emberöltőn át nyújthatnak támaszt egymásnak. Viszont a család – akár egy gépezet – csak akkor működik jól, ha minden alkatrész megfelelően működik. Gyakran szakadnak szét családok az olyan nemtörődöm, önző viselkedés miatt, amilyet Royal Tenenbaum folytat a film első harmadában. Wes Anderson gyakran helyezi az apafiguráit negatív szerepbe, akinek a ballépéseit csak az új generáció tudja helyrehozni. S éppen ebben áll a rendező szerzőiségének és a filmjeiből áradó feel-good hangulatnak kulcsa, hiszen Anderson filmről-filmre arra törekszik, hogy a közösségek összetartó erejét pozitívan állítsa be. Hősei sosem egyedül oldják meg a problémáikat, hanem közösen dolgozzák fel az őket ért sérelmeket. S véleményem szerint rajongóinak s ekképpen kellene tenniük.
Samu Bence 13.A
Elcserélt életek
Sohasem voltam nagy Clint Eastwood rajongó, mivel korábbi filmjeit túlságosan is erőltetettnek tartottam – mind a makacs történetmesélés szempontjából, mind pedig a klasszikus formanyelvi elemek aspektusából. Az Elcserélt életek című alkotása mégis elnyerte tetszésemet, ugyanis több műfajt ötvöz – gondolok itt a thrillerre és a melodrámára – és úgy ábrázolja a lélektani folyamatokat, ahogyan azt még egy mű kapcsán sem láttam.
A film cselekményét néhány mondatban is össze lehetne foglalni: egy anya (Angelina Jolie) gyereke eltűnik, s amikor jelzi ezt a rendőrségnek, elindul a nyomozás. Öt hónap után a hatóságok találnak egy fiút, és váltig állítják (az eddigi rossz hírük tisztázása miatt), hogy ő a keresett személy. Az anya kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy félreértés történt, a fiú nem az övé, ám az illetékes szervek ezt olyannyira figyelmen kívül hagyják, hogy Angelina-t elmegyógyintézetbe záratják. Eközben kiderül, hogy egy sorozatgyilkos egy tanyán fiatalkorúakat öl meg, és lehetséges, hogy a nő gyereke is az áldozatok közé sorolható. A gyilkost kivégzik, de arra a kérdésre, hogy a fiú él-e még, nem kapunk választ, csak a remény marad a néző és az anya számára is.
Mindjárt az első képkockánál szembesülünk a ténnyel, hogy egy igaz történet szemtanúi leszünk, ami még inkább hangsúlyozza a drámaiságot és a film tétjét is növeli. Ha már a drámaiságnál tartunk: nagyon remek húzás volt Clint Eastwoodtól Angelina Jolie-t a ragaszkodó, bármivel és bárkivel harcolni képes anyaszerepbe helyezni, ugyanis abszolút hiteles, mind színészi játék szempontjából, mind pedig Jolie magánéletét tekintve. Rendkívül megindító volt az anya vívódásait látni: eleinte még „megelégedett” azzal, hogy a rendőrség a fia keresésére indult, ám amikor 5 kemény hónap után egy olyan fiút szolgáltattak vissza neki, akit nem ő szült, nem ő nevelt, akkor eltört benne valami. Ettől a ponttól már anyatigrisként harcol fiáért, igazáért, sőt az egész rendszer ellen.
Az egyetlen ember, aki kiáll az anya mellett, az Briegleb tiszteletes. A kezdeményezéseivel (gondolok itt a vasárnapi misékre) rengeteg embert mozgat meg. Akik eddig csak némán tűrték a hatalom zsarnokoskodását, most egy pap által vezetett korrupcióellenes gyülekezettel együtt nyújtanak segítő jobbot az idegösszeomlás szélén álló anyának. Zárójelben megjegyezném, hogy ez az elmúlt évek/évszázadok eseményeit is szimbolizálhatja, amikor is a hatalom sokszor került összetűzésbe az egyházzal.
A film tökéletesen visszaadja az 1928-as Los Angeles-t, ahol virágzik a korrupció, a bürokrácia sem ismer erkölcsi határokat, és ahol az emberek félnek a saját rendszerüktől, ezért kénytelenek szemet hunyni a kormány piszkos dolgai felett. Ebbe a kontextusba helyezi filmjét a rendező, és ezzel meg is teremti a társadalomkritikáját, amelyben nem fél szembemenni a normákkal, és világossá teszi számunkra a hatalmi rendszer erkölcstelen politikáját, tevékenységét. De a thrilleres történetszál is a film presztízsét emeli. Azzal, hogy egy sorozatgyilkos is az előtérbe kerül, új izgalmakkal teli pillanatok is megjelennek. (Végig azon imádkoztam, hogy csak Christine kisfia ne legyen a pszichopata áldozatai közt). Az egyik kiszabadult gyerek szerint Walter segített neki megszökni a gyilkostól, de arra a kérdésre, hogy a fiú életben maradhatott-e, nem tudja a választ.
Ezzel a képkockával ér véget az Elcserélt életek, ami számomra hatalmas csalódás, ugyanis azt vártam, hogy eljön a nagy találkozás pillanata, amikor az anya magához ölelheti kisfiát, – akiben habár maradandó sebeket hagytak a történetek, ezáltal talán sohasem élhet majd teljes életet, soha nem bízik majd meg senkiben, de legalább visszakapta az édesanyját és mellette nőhet fel.
Gödri Rita 12.D
Hatodik sebesség – Halálos iramban 6. kritika
Az akciófilmek szerelmeseinek és a széria rajongóinak nem kellett sokat várniuk, hogy újra szélesvásznon élvezhessék Dom és csapata kalandjait, ugyanis alig két év kihagyás után hazánkban is megjelent a Halálos iramban 6. Kár, hogy a sorozat egészét elnézve a hatodik részről is ugyanazt tudom elmondani, mint annak idején a tokiói mellékvágányról: majdnem felesleges volt elkészíteni. A friss epizód vezérfonala lényegében megegyezik az Ötödik sebességével, különbséget csupán az üldözöttek kiléte jelent. Eddig Toretto és bandája menekült a rendőrség elől, most hasonló kaliberű emberekkel kell szembeszállniuk, mint amilyenek ők.
Habár a vetítés ideje alatt rengeteget jegyzeteltem és javarészt pozitív dolgokat írtam föl a papírra, mégis maradt bennem tüske, megválaszolatlan kérdés. De először a pozitívval illik kezdeni! Remek ötletnek tartom a film elején az összefoglalót, mivel egy átfogó képet ad az eddig történtekről, továbbá a készítők rendesen rágyúrtak a látványvilágra is. Valódi tuning show pereg a szemünk előtt remek verdákkal, irracionális ütközésekkel és persze az elmaradhatatlan alulöltözött, női statisztákkal.
Elődjéhez hasonlóan a Halálos iramban 6. is a családcentrikusságot és az összetartást kódolja, amit a régi csapat összeszedése hívatott alátámasztani. S bár Roman poénjai még mindig földobják a hangulatot, felfrissíteni már nem igazán tudják a különítmény mind unalmasabbá váló összetételét. A szereplőválogatással és a színészvezetéssel kapcsolatban egyébként is akadnak problémáim. Miért kell erőltetni Dwayne Johnsont? Bőven elég volt a pocsék színészi alakítását az Ötödik sebességben látni. Ott sem nyújtott túl sokat, még ha kezdetben szilárd jelleme miatt fel is figyelhettünk rá, de ebben a filmben elég tér sem jut neki a kibontakozáshoz. Az is rejtély számomra, hogy Vin Dieselnek miért van olyan kevés monológja? Mert rendben, hogy nem a kommunikációs készségéért szeretjük az akciósztárt, de „családfőként” azért kaphatott volna néhány jelentőségteljesebb sort. Továbbá egy karizmatikusabb női szereplő is elkélne Gal Gadot mellé, mert a másik két nőalak túlságosan is hétköznapi figurának tűnik. Miát háziasszony-sorsra ítélték a forgatókönyvírók, a halálból érthetetlen módon feltámadó Lettit pedig csak eszközként használják fel arra, hogy bizonyosságot nyerjünk Dom igaz szerelméről.
A megismétlődő alapszituáción és a csapat összetételén túl az ötödik és a hatodik sebesség egy filmszerkezeti hibában is hasonlít egymásra. Az első akciójelenet hatásosabbra és látványosabbra sikerült, mint a második, a harmadik, vagy a legvégső, holott a néző ezt pont fordítva várná. A vetítés alatt abban reménykedtem, hogy az első adrenalin löketnél jóval magasabbra ível majd a feszültség, de helyette kaptam egy tankos jelenetet, amely kizárólag a látványvilág gazdagodására szolgál. Így ezen a ponton csak a film lefulladását érzékeltem. A finálé pedig egyébként is annyira irracionális és meseszerű, hogy egy fantasy filmben is megállná a helyét.
Érdemes megvárni azonban a stáblistát, melynek végén belepillanthatunk a
hetedik részbe, s a szemünk elé tárulhat a tény, hogy a széria egy újabb
nehézfiúval gazdagodik majd A szállító filmekből ismert Jason Statham
személyében. S bár a magam részéről kíváncsi vagyok, hogy mit hoz ki Justin Lin
a Diesel – Johnson - Statham trióból, úgy vélem, a készítőknek vissza kellene
térni az eredeti tervhez: hanyagolhatnák a bankrablásos, csapat-összekovácsolós
szálakat, és visszakanyarodhatnának az aszfaltgyilkos, nitrót fröcsögő,
tuningolt versenyautók illegális futamaihoz.
Gödri Rita (12. D.)
„Minden trenden felnő egy nemzedék” – interjú Aranyos Zsolttal, a Családi Titkok munkatársával
Jóllehet Mozgókép rovatunk médiakritikus oldalhajtását egy igen szubjektív, provokatív cikkel indítottam, mégsem szerettem volna úgy pálcát törni a dokureality műfaja felett, hogy nem hallgatom meg a műsorkészítők oldalát. E célból készítettem interjút Aranyos Zsolttal, a TV2 Családi Titkok című műsorának munkatársával.
Hogyan kerültél a média világába?
A végzettségem – mely műszaki menedzser, illetve gazdasági informatikus – teljes mértékben elüt a médiától. Az egyetemen kötelező volt vállalni egy féléves szakmai gyakorlatot, így kerültem a Budapest Filmakadémiához, ami a fővárosban elsőként nyújtott nemzetközi filmes képzést. Itt voltam marketing-manager gyakornok. Elkezdtem egy mozgóképes kurzust is, ahol nagyon sok embert megismertem, sok kapcsolatot építettem ki. Miután elvégeztem az egyetemet, próbáltam saját szakmámban elhelyezkedni, de nem tudtam. Fél éve az akadémiáról azonban néhány ismerős rákérdezett, hogy szeretnék-e, tudnék-e dolgozni ebben a műfajban és a Családi Titkokban?
Pontosan a szakma melyik ágában tevékenykedsz? Mi a feladatod?
A Családi Titkok című dokureality-nek vagyok a feald managere, illetve felvételvezetője. A feald manager feladata, hogy egyfajta kapcsolatot tartson a stábtagokkal és a színészekkel. Az én felelősségem, hogy mindenki időben ott legyen a forgatáson. Felvételvezetőként pedig a legjobb helyszín kiválasztása a feladatom. Kollégáimmal a célunk, hogy a történethez minél jobban dukáló, illetve forgatásra alkalmas helyszínt válasszunk ki, készítsünk elő és biztosítsunk a város látképétől egészen a legapróbb szobáig. A zökkenőmentes felvételért folyamatosan a forgatáson kell lennem, a legkisebb problémát is nekem kell megoldanom, legyen szó egy kiégett lámpáról vagy egy megtelt memóriakártyáról.
Be kell vallanom, hogy nem sikerült megbékélnem a dokureality műfajával. Számomra iszonyatosan sablonos és mű a sorozat. Meg tudnád magyarázni, hogy mitől is realista ez a műsor?
Nyilvánvaló, hogy minden műsorban több az izgalom, mint egy átlagember életében, hisz csak így tudja a tévé lekötni a nézőt. A realizmus pedig azért vált a show sajátosságává, mert többnyire amatőr szereplőkkel dolgozunk. Nem képzett színészekről van szó, akik profi, ámde spontán módon tudnának előadni egy szerepet.
Hogyan választjátok ki a színészeket?
Értelemszerűen a forgatókönyv karaktereinek megfelelően választunk, legyen az egy tízéves kislány vagy bárki. Az esetek túlnyomó részében amatőr színészeket alkalmazunk, csak főszerepekre szoktunk felkérni hivatásosokat, de abból sem a krémet. Bárki jelentkezhet.
Miért fontos, hogy amatőr színészek játszanak?
Az amatőrök alkalmazásában az is fontos szerepet játszik, hogy a hétköznapi életet kell tükröznünk. Nem lesz hiteles, ha túl sok a szakmában jól ismert, híres arc.
Egy tehetségesnek bizonyuló, amatőr szereplőnek van lehetősége arra, hogy a műsor segítségével kezdje el építeni színészi karrierjét?
Erre kevés az esély, mivel itt tényleg hétköznapi emberekről van szó, akiknek megvan a saját életük, munkájuk. A forgatás csak pár nap, így nem is alakul ki olyan életre szóló barátság, hogy mi mentoráljuk a szereplőket. Általában csak ki akarják próbálni magukat valami újban, dolgozni szeretnének egy profi stábbal. Egy kalandra vágynak. Többnyire nem is olyan színészekkel dolgozunk, akik annyira tehetségesek lennének, hogy továbblépjenek, de ha lenne is esélyük, az biztos, hogy nem jó referencia, hogy nálunk játszott, mivel a magyar színművészi elit teljesen elutasító a hasonló műsorokkal szemben. Persze vannak kivételek. Én úgy hiszem, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, csak a színész döntése, hogy szeretne-e ezzel komolyan foglalkozni és abban is bízom, hogyha igazán akarja, akkor elérheti, amit szeretne.
Milyen technikai eszközökkel készül el a műsor? Hány fős a stáb?
Az állandó stáb hattagú, azonban a szereplők gárdája folyamatosan cserélődik, így újabb és újabb amatőr szereplőválogatást tartunk. Ezen kívül két kamerával készül a show.
Mennyi ideig tart egy forgatás és milyen hosszú egy műsor átfutási ideje, amíg a szerkesztésektől a képernyőig jut?
A helyszínválasztás, az ezzel kapcsolatos teendők, a helyszín forgatóképessé tétele nagyjából három hét. Persze ezzel párhuzamosan máshol is zajlik egy forgatás. Általában három napig, napi tizenkét órában forgatunk egy epizódot. A felvételek után jön a szerkesztés, az utómunka, a vágás, majd továbbküldjük a TV2-nek, s ha rábólintanak, mehet adásba. Körülbelül újabb három hét, mire a műsor a képernyőkre is kerül.
A dokurealityk hétről hétre a csatornák nézettségi listájának élbolyában végeznek. Minek tudod be ezt a hatalmas sikert?
Talán az lehet az oka a kiemelkedő nézettségnek, hogy a magyar emberek nagy többsége otthon él a saját, sok esetben sajnos az átlag életszínvonal alatti világában, s ezekben a műsorokban azt látja, hogy van ennél rosszabb is. Talán még értéket is felfedeznek a saját életükben. A tévé lényege, hogy szórakoztasson és kiszakítsa az embert a saját világából. Mindenkiben él egy ilyen vágy, hogy egy másik ember életét láthassa, ez a dokureality alapja.
Szerinted mennyire befolyásolja egy fizikálisan és mentálisan még sokat fejlődő gyerek tudatát, ha ilyen műsorokon nő fel?
Természetesen befolyásolja, mint minden, amit lát, érzékel, tapasztal. Ha sokat nézünk tévét, legyen az bármilyen műsor, hosszú távon butító, ez tény. Én úgy gondolom, hogy nagyrészt a szülő felelőssége és döntése, hogy milyen műsort nézhet meg a gyereke. Másrészt pedig úgy vélem, hogy minden ilyen műsoron, minden trenden felnő egy nemzedék. Ma Családi Titkok, húsz évvel ezelőtt Szomszédok, mégis épek és egészségesek vagyunk. Németországban vagy Amerikában már az 1990-es években megjelentek a hasonló műsorok, ott sem lett torz vagy butább emiatt a mára már felnőtt nemzedék, hisz gazdasági nagyhatalmakról beszélünk. Nem hinném, hogy különösebben befolyásolná egy ember életét a műsor, de ha mégis, akkor azt sem szabad elfelednünk, hogy szinte kivétel nélkül pozitív kicsengéssel zárul a Családi titkok. A bűnös elnyeri büntetését, a családtagok, barátok kibékülnek, happy end. Tehát ha tényleg befolyásol minket, akkor úgy kell hasson ránk, hogy nem szabad rosszat tennem, mert börtönbe kerülhetek, mint a sorozatban; vagy hogyha vétettem is, mert összevesztem a feleségemmel, akkor mindenképpen ki kell vele és ki is fogok vele békülni, elvégre ezt mutatta a műsor is.
Visszagondolva az elmúlt fél évre és a műsort ért negatív kritikai visszhangra, megbántad, hogy idesodort a szél?
Igazából nem, hiszen ez egy nagyon sokoldalú és izgalmas munka. Nem monoton, nem egy irodában kell ülni egész nap. Változatos. Folyamatos mozgás. De természetesen, ha adódik lehetőség, szívesen próbálnám ki magam más irányokban is, de a szakmában maradva.
Mit üzensz a Széchenyi médiásainak?
Amikor én voltam középiskolás, még nem volt lehetőség ilyesmivel foglalkozni, pedig nagyon érdekes szakma. Igaz, hogy ma már nagyon nehéz elhelyezkedni ebben az irányban, de hiszem, ha eléggé kitartóak vagytok, sikerülni fog.
Az interjút készítette: Izing Máté (12. DE.)
A magyar dokureality
A magyar dokureality-k, mint társadalmunk tükrei(?)
A valóságshow-k kétezres évek eleje óta tartó, hazai térhódításának második stádiumába értünk. Társadalmunk már kinőtte gyermekded függőségét a nagytestvérek iránt, most már valami más kell: dokureality show-k! Igen, erre van szükségünk!
A műsor címe lehet A gyanú árnyékában, Éjjel-nappal Budapest, Veled is megtörténhet! vagy akár Családi titkok, a tálalás napról napra ugyanaz: egy családban vagy szűk baráti körben hirtelen kialakul egy konfliktus, ami végül – az izgalmat a tetőpontig fokozva – valamely hatósági szerv épületében végződik. Az eseményeket pedig kvázi-dokumentarista stílusban örökítik meg.
Ami tény, hogy a műfaj hódít Magyarországon. Egy kezemen alig tudnám megszámolni, hány ilyen műsor fut jelen pillanatban a legnagyobb nézettséget produkáló kereskedelmi tévécsatornák műsorsávjain. Az is tény, hogy a kereskedelmi tévék legfontosabb „bástyái” e műsorok, hiszen azon túl, hogy napjainkban a dokureality-k produkálják a legnagyobb nézettséget, tulajdonképpen fel is nevelik fiatal, amatőr palántáikat az olyan komoly tradíciókkal rendelkező szappanoperákhoz, mint a Barátok közt.
Nyilvánvaló, hogy e tévétársaságok számára a leglényegesebb, és a műsorok szempontjából az egyetlen célkitűzés, hogy minél több embert, sőt egész családokat ültessenek le a képernyő elé, tehát végső soron minél több profitot termeljen a csatorna. S ha már a nézettségnél tartunk, kicsit olyan érzésem van a több százezer, mit százezer, több millió nézővel kapcsolatban, mint Columbo feleségével. Hisz ha körbekérdezősködünk ismerősi körünkben, biztos, hogy mindenki fújolni fogja ezeket a sorozatokat, de valahogy mégis hétről hétre a legnézettebb műsorok élbolyában végeznek.
Sok elemző szerint e produkciók – bár többnyire amatőrök játszanak benne – még mindig színvonalasabbak, mint az olyan műanyag, celeb-modellekkel telenyomott szappanoperák, mint a Barátok közt, vagy hogy tetőzzem a dolgokat, Jóban Rosszban. Jómagam másképp vélekedem. A műsortípust mind technikai, mind színészi szempontból minősíthetetlennek találom. Úgy gondolom, attól még nem lesz valami reális vagy dokumentarista, hogy minimális vágási és hangtechnikai utómunkával teszik elénk. S még akkor is így érzem, ha van is abban igazság, hogy a dokureality-k társadalmunk képét tükrözik: a családi viszályokból és az ebből fakadó jogi eljárások horribilisen magas számából kiindulva olyan magabiztosan áll kishazánk az élbolyban család témában, mint ahogyan nevezett műsorok állnak a nézettségi statisztikák első helyén.
Nem mintha egy sárga karika befolyásolná egy tizenéves kezét a távirányítót tartva, de „ha már van” alapon, érdemes lenne végiggondolni, hogy vajon milyen kép is alakul ki egy még lelkileg könnyen befolyásolható, fejlődésben lévő gyermekben a család vagy a barátság fogalmáról egy-egy „Anyám beleszeretett egy szélhámosba” epizód után. És akkor még arról nem is esett szó, hogy kivétel nélkül főműsoridőben folyik le ez a szenny (ha egy hétköznap minden ilyen műsort meg szeretnénk nézni, közel négy órán keresztül megtehetjük), s hogy ezt miért nem lehet szabályozni?
Ideje átgondolni a médiával kapcsolatos alapvetéseinket.
Izing Máté 11. D.
(Cikksorozatunkat a közeljövőben egy interjúval folytatjuk, melyet Izing Máté készített a Családi titkok című dokureality műsor egyik munkatársával – a Szerk.)
Tökéletes hang
Jason Moore neve egészen márciusig csak az elvakultabb magyar filmrajongóknak lehetett ismerős, mint népszerű ifjúsági sorozatok (Dawson és a haverok, Tuti gimi) néhány epizódjának rendezője. Tavasszal azonban megérkezett hozzánk a direktor első nagyjátékfilmje, s a Tökéletes hang egy csapásra meghódította valamennyi tini szívét.
Az a cappellaműfajára épülő filmmel nem igen lehetett melléfogni, hiszen a XXI. században nagyon felkapottak a zenés-táncos alkotások. A 2006-ban megjelenő High School Musical indította el a lavinát. Ezek után folyamatosan jöttek ki a hasonszőrű művek mind a mozifilmek (Step up), mind a televíziós sorozatok (Glee-Sztárok leszünk!) frontján. A Tökéletes hang annyiban hoz újítást a zenés-táncos filmek világába, hogy – címével ellentétben – szembemegy a tökéletesség mítoszával, s mellékszereplői segítségével megmutatja, hogy előnytelen tulajdonságokkal is ugyanúgy képesek lehetünk az önmegvalósításra.
Több karakter is rendelkezik rendhagyó jellemvonásokkal. Példának okáért ott van Lilly, a halk lány. Filmekbe nem igazán tesznek halk szavú szereplőket, hiszen a nézőnek is nagyon oda kell figyelnie, hogy értse a szereplő mondanivalóját. Lilly egy olyan figura, aki nagyon életszerű és eredeti, egy lány, aki fojtott hangon beszél, de mindenről van véleménye. S nem ő az egyetlen valóságszagú mellékalak, lényegi funkcióval bír Amy, a duci lány és Stacie, a túlzott szexuális vággyal rendelkező csajszi jelenléte is. Feladatuk a szimpátiakeltésen túl, hogy mosolyt csaljanak az emberek arcára.
De hogy kicsit a Tökéletes hang alaphelyzetéről is meséljek! A film főhőse Becca (Anna Kendrick), egy lázadó egyetemista lány. Nem éppen társasági ember, apja kérésére azonban csatlakozik a fent emlegetett tagokból álló, énekes lánycsoporthoz, a Bellákhoz. A csapat számai nagyon elavultak, sürgősen meg kellene újulniuk, ráadásul az egyetem másik kórusa, a kizárólag fiútagokat felvonultató Troublemakers komoly konkurenciát jelent számukra. Természetesen Becca feladata, hogy megannyi konfliktus árán sikerre vigye a Bellákat.
A film története alapvetően sablonos, előre lehet tudni, hogy mi lesz a vége az egyes eseményeknek, és hogy biztosan happy enddel találkozunk a zárlatban. Ráadásul, mint minden tiniknek szóló alkotásban, itt sem maradhatnak el a szerelmi szálak. Becca és Jesse (Skylar Astin) kibontakozó kapcsolata bonyolítja a helyzetet, mivel a fiú a Troublemakers tagja, és a csapatok között egy eskütétel szerint tilos a keveredés. A Tökéletes hang azonban még a klisék ellenére is nagyon élvezhető az életszerű karakterekre épülő humoros pillanatok, valamint a tanulságok miatt. Nem azt mutatja meg, hogy olvadj bele a társaságba, hanem Becca karakterén keresztül bebizonyítja, hogy igen is tűnjünk ki a tömegből, és harcoljunk önmagunkért és álmainkért.
De nem szabad elfeledkezni a film elsőrangú hanganyagáról sem. A Tökéletes hang kizárólag olyan számokat dolgozott fel, amelyek világraszóló sikert értek el eredeti előadójukkal, mint például Rihannától a ” Don’t stop the music” vagy a „Party in the USA” Miley Cyrustól. Ez a megoldás, hogy meglévő dalokat tesznek bele a mozgókép szövetébe, pedig leleményes ötlet, mert megadják a nézőknek annak lehetőségét, hogy már a moziban dalolják a slágereket, illetve hogy felszabaduljon bennük az „Igen, ezt a számot nagyon szeretem” érzete. A történet így sokkal közelebb kerülhet hozzájuk.
A slágerekből kiindulva pedig nem csoda, hogy a Tökéletes hang leginkább a fiatalabb korosztályt hódította meg. Jómagam mégis kihangsúlyoznám, hogy a film minden generáció, így tanáraink számára is élvezhető lehet, hiszen egyszer ők is voltak ennyi idősek és nekik is adódhattak ilyesfajta problémáik. Kiss Tamás tanár úr például meglehetősen elismerőleg nyilatkozott a zenés alkotásról.
Nagy Alexandra 11. D.
(A filmet eredetileg egy valódi sajtóvetítésen tekinthettük meg, köszönet érte a UIP-Duna Film forgalmazónak.)
a cappella: hangszeres kíséret nélküli, többszólamú énekes műfajt jelöl, amely az egyházi zenék körében jött létre még a reneszánsz korszak idején.
